Interjú Hevér Gáborral

A 4 Oscar-díjjal rendelkező 89 esztendős zseni, Woody Allen: Tiszta őrület című színdarabját a világon először láthatja a közönség a Centrál Színházban, tehát nemcsak magyarországi, hanem világpremier tanúi lehetnek a nézők.

A Puskás Tamás rendezésében színpadra állított fergeteges vígjáték jól debütált, a közönség „vette a lapot”, csilingelő kacagásokból és a teret betöltő nevetésből sem volt hiány a nézőtéren. Az előadás végén felcsattanó taps azt igazolta, hogy a szórakozás ezúttal is biztosított a Centrál Színház repertoárjának legújabb darabját választó nézők számára.

Hevér Gábort, a darab főszereplőjét kérdeztük az alkotói folyamatról.

Bár vígjátékról van szó, mégsem volt egyszerű a próbafolyamat. Kerestük a karakterek helyét, össze kellett hangolni a Woody Allen által megírt szöveget a színészek által megformált szerepekkel. Woody Allen archetípusokkal, visszatérő sémákkal, alkotói szemléletmóddal dolgozik. Mindezzel együtt nagyon érdekes, ahogy ő maga is megjelenik az általa megalkotott főszereplő karakterében, aki a szerep szerint is művész. A tipródásai, a dilemmái, a bulvár fogalmával való kapcsolata szembetűnő.

A darab témájában is a művészet és a művész társadalmi helyének és szerepének összefüggéseit feszegeti az emberi kapcsolatok szövevényes útvesztőjében, és bármennyire amerikai, sőt New York-i stílusban teszi ezt, a történet mégis általános igazságokat rejt, ezért a világ számos helyén ugyanígy megjelenő szituációkat mutat meg.

Talán azért is ennyire népszerű szezőként, mert képes nagyon szórakoztató formában kimondani olyan alapvetéseket, amelyek az emberiség egymáshoz való viszonyát is jellemzik, az emberi kapcsolatokat, a párkapcsolatokat, családi viszonyokat, barátságokat is beleértve.

Woody Allen markánsan fogalmazza meg az élet legfontosabb kérdéseit egyéni és társadalmi léptékben felvetve. Kik vagyunk? Mennyire tudunk önazonosak lenni? Milyen érzelmekhez kötődünk? Milyen szituációkba keveredünk újra és újra? Akik fontosak a számunkra, azokkal milyen a viszonyunk? Talán ezért is univerzális értékű amit ír, legyen szó filmről vagy színdarabról.

Színészként milyen Jake szerepébe bújni?

Egyrészről nagyon jó, másrészt nagyon nehéz. Minden ember az adott helyzetben „mérettetik meg” önmaga és a külvilág előtt. Azáltal,  hogy hogyan viselkedik, miként reagál a történésekre, mit lép egyes szituációkban. A drámák éppen ezt az emberi működési mechanizmust használják fel az élet különböző területein bemutatva. Egy-egy drámai helyzet, váratlan fordulat képes kimozdítani valakit a saját működési mechanizmusából és olyan tettekre is késztethet, amelyeket önmagától sosem vállalna be. Az a történet, amit Woody Allen megírt, pontosan ezt teszi. Kimozdít a komfortzónából.

Felveti az élet azon kérdését, hogy a lélekben annyira vágyott, talán romantikus, de korántsem biztonságos életet nyújtó szabadságot érdemes választani, vagy inkább a biztonságos anyagi javakkal megtartó, a társadalmi szabályokat és konvenciókat ránk zúdító, akár megalkuvásokat is jelentő élet a jobb döntés. A választ a kérdésre mindenkinek magának kell megadnia.

Érdekes volt számomra a nézők reakciója, ahogy haladt a történet. Mikor nevettek, mikor volt csend a nézőtéren. Mi több hete dolgozunk a darabbal, volt időnk átgondolni, figyelni magunkban a szöveg, a szituációk hatását. A közönség azonban egyetlen este alatt érintődik meg a színészi játékon keresztül

 

A teljes interjú itt olvasható.


Szerző | Csaba Beatrix
Forrás | szubjektívmagazin.hu
Fotó | Horváth Judit