A Macskalápon – kritika

A Centrál Színház nagyszínpadán olyan elementáris erejű dráma került bemutatásra, amilyet régóta hiányoltam már a színházak repertoárjáról. Végre egy előadás, ami nem kíméli a nézőket, szembesülésre kényszerít. Sok család számára ismerős lehet a történet alaphelyzete: van valaki, aki utolsó lélegzetéig harcol az igazáért, és nem képes megalkudni akkor sem, ha mindenki ellene van. Magyar emberként ismerős lehet sokunk számára az az alaphelyzet, hogy egyedül maradunk az igazunkkal, és nem bégetünk együtt az egyébként vágóhíd felé tartó nyájjal. Megrendítő és egyben ijesztő érzés ez. Az irodalomtörténet számtalan hőse kénytelen egyedül szembenézni a világ, a tömeg elítélő gyűlöletével. A legnehezebb pillanatok az ilyen emberi passiótörténetekben talán éppen azok, amikor szinte már magunkat is sikerül meggyőznünk, hogy nincs igazunk, és már-már feladnánk az értelmetlennek tűnő harcot és ellenállást. Akár a magánéletünkben, családi viszonyainkban, de hasonló dinamika a munkahelyi helyzeteinkben is megjelenhet, amikor egymagunk képviselünk valamit sokakkal szemben.

Végre egy előadás, ami nem kíméli a nézőket, szembesülésre kényszerít.

Ez a sors és alaphelyzet a kiindulópontja Hester Swayne (Martinovics Dorina) alaptörténetének is a Macskalápon. Van egy világ, ahová megszületett, ahol felnőtt, és egy hely, amelynek minden zegét-zugát ismeri, mindennél és mindenkinél jobban. Egyszer aztán azon találja magát, hogy ebben a világban, az ő saját világában, melynek a titkait is jól tudja, nemkívánatos személy többé, és egyre többen, egyre hangosabban kívánják a távozását, eltűnését – gyakorlatilag a saját életéből. Adott ugyanis Carthage Kilbride (Szabó Kimmel Tamás), akivel egykor mindent legyőző szerelmük messze földön híres volt. Ám most új menyasszony áll a házhoz Caroline Cassidy (Hermányi Mariann) személyében. A házasság csodálatosan kapóra jön a szülőknek is, úgy Mrs. Kilbride (Básti Juli), mint Red Cassidy (Gáspár Sándor) kívánatosnak tartja.

Jóllehet, Hester és Carthage közt megkérdőjelezhetetlenül szoros a kötelék. A darabban is elhangzik, hogy túl jelentős volt a közös múltjuk ahhoz, hogy ezt igazán bármelyikük le tudná magában zárni. Talán számunkra is ismerősek lehetnek kapcsolatok, melyek más, korábbi viszonyok miatt nem tudtak igazán kiteljesedni. Van olyan, hogy két ember mindenek felett összetartozik, és bármennyire is próbálják egymást lezárni és elfeledni, minden lépésük csupán a másikhoz képest nyer értelmet. Hester története azért is megrendítő és elemi erejű, mert a női őserőt vadul és szilajul testesíti meg. Számomra az igazi meglepetés, hogy szókimondó, egyáltalán nem finomkodó, vérbő drámát láthattam nagyszínpadon. Az ilyen előadások a nagy színházaknak jellemzően a kamaratermeiben, vagy háziszínpadokon kerülnek bemutatásra. De a Centrál nagyszínpadra tette, és ezt az értő közönség szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta a bemutató estéjén.

Puskás Samu rendezése igazi kuriózum lesz a színház repertoárján.

Hester és Carthage kapcsolata engem kicsit Ady és Léda viszonyára emlékeztet. Vagy valami nagyon hasonlóra. Igazi se veled se nélküled viszony. Amikor annyira vágyunk valakire, hogy a falat ütjük miatta, de ezeket az ütéseket legalább annyira táplálja düh és gyűlölet, mint a szinte fizikai fájdalmat és függőséget okozó szereleméhség a másik ember felé. Amikor két ember annyira egymás részévé válik, hogy hiába válnak szét fizikailag, valami láthatatlan kötelék akkor is összeköti őket. Hol az egyik, hol a másik húzza szorosabbra ezt a láthatatlan fonalat, de nem tudják elengedni egymást. A történet előrehaladtával persze derülnek ki sötét titkok…

 

A teljes kritika itt olvasható.


Szerző | Theaterman
Forrás | szinhazatnekunk.hu
Fotó | Sárosi Zoltán