Interjú Szabó Kimmel Tamással

„Senki nem szidja az anyámat, nem üvöltöznek velem, nem halok éhen, nem hallom, hogy a stressz az, ami majd kihozza belőlem a jó alakítást, meg a szegény színész a jó színész, és az összes ilyen dolog, amiben szocializálódtam, az nincs” – mondja Szabó Kimmel Tamás a Centrál Színházról. Ide szerződött hosszú szamurájévek után. Az Indexnek adott nagyinterjúban beszél csicskában tartott színészekről, a függetlenek kinyírásáról, és arról is, miért bánta meg, hogy valaha is köze volt a magyar politikához.

Szabó Kimmel Tamás az interjúban többek között arról beszél, hogy 

• traumatikus volt a Nemzeti Színházból való távozás;
• Pintér Béla sokkal tökösebb, mint az állami támogatás mögé bújó színházak, amelyek játsszák a habos-babos semmit fél vagy negyed házakkal;
• sok „hetedikes narcisztikus kisfiú” birkózik a sárban, hogy „kinek nagyobb a fütyije”;
• az elmúlt 30 évben az a klikk, amelyik uralta a színházi világot, kirekesztette a másik klikket, és most a másik csinálja ugyanazt;
• Vidnyánszky Attilát pont azok fogadták be és támogatták, akik ellen ő aztán valami sértettségből hadat üzent és legyalulta őket;
• két kapcsolódása volt a magyar politikához, a Tisza Párt és Karácsony Gergely, meg is bánta mind a kettőt;
• napi sorozatokban megalázó módokon dolgoztatnak fiatal színészeket;
• a Petőfi-film (Most vagy soha!) egy magyar Avengers, amiben a tbc-s Petőfi úgy jár-kel, mintha előtte doppingolt volna.

Megragadott a karján lévő szamurájtetoválás.

Csak mert a másikat nem látta.

Mi a másik?

Egy róka a vállamon.

Az is szimbolizál valamit?

Volt egy időszak, amikor akárhányszor kimentem az erkélyre, mindig ott ült egy róka, és engem nézett. Elkezdtem utánanézni, mit szimbolizál a róka, és kiderült, hogy míg az európai kultúrában a sunyiság jelképe, Ázsiában fontos szakrális jelentése van. Ismeri az átjárót a szellemvilág és az élők között. Japánban például az őseid szelleme jelenhet meg rókaalakban, van, ahol a rejtett agresszióra, a hazugságra hívja fel a figyelmet. De alapvetően magányos vadász. Ez nagyon megérintett, sok mindennel tudtam azonosulni, és úgy döntöttem, a róka lesz a totemállatom.

És muszáj ezt ilyen véglegesen és látványosan kifejezni?

Igen, alapvetően a fekete és a fehér embere vagyok. Az árnyalatokat most tanulom.

A szamuráj szintén magányos harcos. Ezt most is aktuálisnak érzi?

Igen. Nyilván vannak az életemben szövetségeseim, de a munkámban sokáig magamért harcoltam mindenféle segítség vagy elköteleződés nélkül: sokáig, nagyon sokáig voltam szabadúszó. Szeretem egyedül megélni ezeknek a nehézségeit. Szabadúszóként azt gondoltam, olyan vagyok, mint egy ronin, aki megbízásos alapon megy harcolni, akinek fontos a becsület, a hűség, a kiállás.

Fennmaradni a sakktáblán

A Nemzeti Színházban hat évig Alfödi Róbert vezető színésze volt, majd 2013-ban, Vidnyánszky Attila érkezésével távozni kényszerült. Ezután lett szamuráj?

Traumatikus időszak volt, és igen, határozottan úgy éreztem, hogy nem akarok tartozni sehova, megnézem, mire vagyok képes egyedül. Úgy érzem, megugrottam a feladatot, nem tűntem el a szakmai süllyesztőbe, mindig ott tudtam lenni egy-egy filmmel vagy előadással. Most pedig leszerződtem a Centrál Színházhoz: nézzük meg, tudok-e újra kötődni, meg tudok-e szeretni egy közeget, az ott lévő energiákat. Nagyon izgalmas évadom lesz, három új bemutatóval.

A színészléttel jár a hullámzás, vagy csak önnél ilyen markáns, hogy voltak kiugróbb és csendesebb időszakok?

Alapvetően a szakmánknak a része, de nem tudom, hogy 300 kilométerrel arrébb is a szakma része-e. Húszéves tapasztalattal ismerem a rendszert, értem, hogy ebben emberek vagy karrierek hol tudnak félremenni, átlátom a klikkeket, az egész sakktáblát, és próbálok bábuként úgy lépegetni, hogy ne essek le. 

„Sokszor kiégtem, mert ezt nem lehet mindig hihetetlen élvezettel csinálni.”

De nem is kell mindig színésznek lenni, az ember nyugodtan tarthat szüneteket, és inspirálódhat máshonnan, hiszen azt adjuk vissza egy-egy szerepben, amit a megéléseink által magunkba szívunk. A Forma–1-ben is megáll a versenyautó, amikor lecserélik a kerekeit meg üzemanyagot töltenek bele. Az idegrendszerünket és a lelkünket is használjuk, azt pedig karban kell tartani.

A magyar színházi élet egész spektrumát végigjárta: játszott vidéken, a fővárosban, az ország vezető színházában, volt független társulatnál. Mi volt ebben a legnagyobb siker?

Ha azt nézem, mi a legmagasabb pozíció a társadalomban, amit egy színész betölthet, akkor az nyilván a Nemzeti Színház, ahol Hamlet voltam: annál nincs magasabb rang. 26-27 évesen Hamletet játszani nagyon menő. De minél nagyobb a siker, annál inkább érdemes higgadtan megélni, mert nem fogsz mindig kelleni, nem lesz minden héten egy szerep rád. Tudatosan, okosan kell lépkedni előre, és higgadtan akkor is, amikor épp mélyen vagy.

Nem csak utólag látja már ilyen tisztán?

Nem.

És amikor mélyponton volt, akkor is így érezte?

Nem, akkor végtelenül szarnak éreztem, és nagyon bántottam magam. Magamat okoltam mindenért, de előbb-utóbb ott is azt kellett mondani, hogy vagy fölállsz és továbbmész, vagy maradhatsz itt, de akkor ez lesz. De alapvetően tudatosan voltam jelen minden olyan élethelyzetemnél, amikor az például kívülről sikernek látszódott. Nem érzem, hogy úgy elszálltam volna, hogy ne lehetett volna odajönni hozzám beszélgetni, vagy azt gondoltam volna magamról, hogy megyek az utcán lassított felvételben, és azt figyelem, ki néz. Nekem ezek inkább zavaró dolgok.

Negyvenéves: ilyen idős korra és ennyi siker után egy Jászai Mari-díj már kinézne az embernek.

Az embert jelölik a díjakra. Ezzel a felvetéssel több dolgom nincs. Egy díj mindig fontos visszajelzés, mert mondhatjuk azt, hogy nem a díjakért tesszük a dolgunkat, de jó, amikor az embert egy díjjal elismerik. Egyfajta mérföldkő tud lenni, önbizalmat adhat. Az, hogy én nem kaptam még Jászai Mari-díjat, nem zavar. Sajnos olyan emberek sem kaptak, akik sokkal jobban megérdemelnék: firtathatjuk az okát, de szerintem ne tegyük. Most ez van, de volt és majd lesz másmilyen is. Ettől nem forgolódom az ágyban éjszaka.

A teljes interjú itt olvasható.


Szerző | Sümegi Noémi
Forrás | index.hu
Fotó | Kaszás Tamás