Egy külföldi kritikus afféle Jekyll és Hyde-szerű drámaíróként jellemezte Martin McDonagh-t, a hazánkban is játszott Leenane szépének, a Vaknyugatnak vagy A párnaembernek szerzőjét, arra való hivatkozással, hogy minden figyelmeztetés nélkül, ám teljes természetességgel eresztenek el jó néhány kegyetlen megjegyzést a sokszor egyszerűnek, és ártalmatlannak tetsző hősei, illetve ugyanennyire hirtelenül vesz nála sötét, vagy akár erőszakosnak is mondható fordulatot a cselekmény. Darabjait gyakran szokták az in-yer-face színháznak egy nézőbarátabb kategóriájába besorolni, mivel a családi konfliktusokat, devianciákat, véres eseményeket felvonultató művei nyomán azért bizony az arcába kapja a nyersességet, a szókimondást, a vulgaritást a közönség.
Persze McDonagh többnyire sajátos humorba ágyazva tálalja az ilyesmit, és a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy születnek az írói munkássága nyomán sziruposságtól mentes, ugyanakkor megejtőnek, szívszorítónak mondható pillanatok is. Amikor 2001-ben Gothár Péter a Radnóti Színházban megrendezte a szerzőnek egyik ikonikus művét, A kriplit, azaz az apró ír szigeten nevelkedő tizenhét éves, kacskakezű-kacskalábú árvának, Billy-nek történetét, akkor már volt vidéki és fővárosi előzménye is az előadásnak, a közönség számára mégis a Nagymező utcai teátrum verziója szolgált később a legfőbb hivatkozási és viszonyítási alapként.
A történet 1934-ben játszódik egy olyan zárt közösségben, ahol annyira nem történik semmi, hogy akár egy macska és egy liba összetűzésében is benne lehet a hírérték. Két hóbortos vénkisasszony ebben az ingerszegény környezetben neveli a mindenki által csak Csámpás Billyként emlegetett, komoly testi deformitással létező kamaszfiút, aki leginkább egy lány csókjára, valamint a szüleivel kapcsolatos igazság felderítésére vágyik, és a falubeliek csípős nyelve elől a tehenek bámulásába, no meg az úri huncutságnak számító olvasásba is belemenekül. Aztán meghallja, hogy filmesek érkeznek a szomszéd szigetre, és a kitörési lehetőség reményében az érzelmi manipulációtól sem riad vissza, mindent megtesz azért, hogy maga is a stábnak, rajtuk keresztül pedig egy szebb életnek a közelébe kerüljön, és jobbra fordíthassa életét. Ziccerszerep ez, ami a megírtságának köszönhetően nagy lehetőséget teremt a szakmai kiugrásra, függvényében a rendezők frappírozásának, és/vagy a Billy-t alakító színészek talentumának. Kezdetnek álljon itt rögtön egy külhoni példa: Daniel Radcliffe a Harry Potter-filmek bélyegét mosta le magáról a figura életre keltése által, Magyarországon Járai Máté számára Jászai-díjat hozott a karakter megformálása, Lengyel Tamást pedig azon túl, hogy Billy-ként már első perctől rajongott érte a közönség, Szántó Judit, a Színház folyóirat szakújságírója a radnótis előadás bemutatásának idején a legígéretesebb pályakezdőnek választotta.
A kriplinek a Centrál Színházban 2025. március 29-én megtartott premierjével egy időben új dimenziók nyíltak meg a darab előtt Puskás Dávid bemutatkozó rendezésében, ahol a címszerepet Szécsi Bence kapta meg. Ez a körülmény már csak azért is szerencsés, mert a fiatal színész birtokában van a megjegyezhetőségnek, tetten érhető ugyanis egy leheletnyi furcsaság a karakterében, ami egyébként lehetőségek tekintetében jól fog jönni neki a jövőben.
Vannak feldolgozások, amelyek inkább a lélektani vonatkozását domborítják ki Martin McDonagh fekete komédiájának, egyéb verziók a dialógusok egyedi humorának és nyerseségének adnak teret, megint mások pedig nagy gondot fordítanak a figurák kidolgozottságára, hogy azok szinte önjáróak legyenek. Olyan is előfordult már, hogy az alkotók tovább feszegették Billy tökéletlenségének határait, Schruff Milán Billyjének például hiányzott a bal karja a tatabányai Jászai Mari Színház saját változatában, a már említett Járai Máté pedig egyfajta artikulációs nehézséget imitáló beszédstílust sajátított arra való utalásként el, hogy születéskor az agyidegek is károsodhattak a megszemélyesített karakternél, a jellegzetes, kásás beszéd pedig ugyan mindenki számára érthető maradt, de teljesen új megvilágításba helyezte a figura darabon belüli helyzetét, és megtízszerezte a hatáskeltés eredeti mértékét.
Szécsi Bence ugyanebben a szerepben nem mozdul el semelyik szélsőség felé, azaz nem sok, és nem is kevés, játékát átszövi az érzékenység és érzékletesség, a színpadi partnereinek interakcióit a megfelelő módon leköveti, jól tartja az előadás ritmusát, és egy másodpercre sem engedi el a kontrollt a nagy fokú testtudatot is igénylő szerepe felett, megtalálva emellett a karakter motivációit. McDonagh egyesek szerint sztereotipikusan ábrázolja az ír embereket, annyi mindenesetre bizonyos, hogy a pragmatikusságuk és egyenes egyszerűségük mögött mindannyian nagyon jellegzetesek, a fájdalmukat pedig a kíméletlen nyerseségük csak ideig-óráig kendőzi el.
A Billy-t nevelő két vénkisasszony például egymástól teljesen eltérő figura A kripliben. A Pálfi Kata által alakított Kate aggódó, bogaras, érzelmes, a színésznő ráadásul arra is gondot fordít, hogy ne csak a jelmezek szintjén pakoljon magára éveket. Eileen racionálisabb, ridegebbnek ható, az őt megformáló Básti Juli játékát úgy lehet jellemezni leginkább, hogy kifinomult művészi eszközökkel jelenít meg egy kevésbé kifinomult lelket, méghozzá oly módon, hogy még a legapróbb rezdülése is bárhova eltalál a színházteremben. Johnnypateenmike a sziget hírmondója, aki a legsemmitmondóbb értesülésekből is világszenzációt kreál, és élelmiszerre cseréli az ebbéli tudását, Magyar Attila bátor harsánysággal játssza a szerepet, kidomborítva a figurában rejlő abszurd ízeket. A kripli szürrealizmusa abszolút megengedi, hogy szoknyaszerepet kapjon benne az egyébként is sajátos előadói stílussal rendelkező Mucsi Zoltán, aki az előbbi karakter édesanyját alakítja, pont úgy, mint a Radnóti Színház saját verziójában Szombathy Gyula tette, és még csak nem is ismeretlen számára az ilyen jellegű vállalás, hiszen egy másik McDonagh-darabban, a Leenane szépében is megformált már egy anyafigurát.
A szintén a szigeten élő Bartley minden gondolata a messzelátók és az amerikai édességek körül jár, az előadás pedig nem sinkófálja el ezt a monomániát, és okosan használja a feladatra a gyermekszerepek legautentikusabb felnőtt interpretátorát, Stefanovics Angélát, aki hangszínben és hanglejtésben egyaránt képes hozni a gyerekség illúzióját, a közönséggel való ezzel kapcsolatos összekacsintás pedig fokozza a jeleneteinek humorosságát. Bartley esetében létezik egy második szereposztás, Lukács Ádám a karakter lassú eszűségét hangsúlyozza ki leginkább, és azt a tényt is, hogy szerepe szerint a csámpásnak titulált Billynél is magasabb rendűnek érzi magát. Darabbéli lánytestvére, Helen, aki iránt Billy óvatos érzelmeket táplál, Hermányi Mariann megfogalmazásában több, mint a dramaturgia szerinti mocskos szájú vadóc lány. Játékából kiviláglik, hogy viselkedésével csak elleplezni próbálja gyermekkori lelki sebeinek fájdalmát, Billy-ével rokon vonása pedig a jobb élet után való sóvárgás és az elvágyódás. A színésznő egyébként szerencsésnek mondható mert van a külsejében valamiféle időtlen klasszikusság, emiatt mindig bátran rábízhatják a rendezők a régi korok hősnőinek megformálását.
Bobby-baba A kripliben egyfajta révész funkcióját tölti be, akit Billy csellel vesz rá, hogy vigye el őt is csónakjával az amerikai filmesekhez. Mészáros András olvasatában a karakter amolyan férfi-módon érzékeny, és a színész ezt a tulajdonságot nagyon világosan mutatja meg, ezért különösen megdöbbentő dramaturgiai fordulat lehet a közönség számára, hogy mégis kitör belőle végül bizonyos események hatására a McDonagh-hősökre jellemző, erőszakba torkolló problémamegoldásnak ösztöne. Szabó Kimmel Tamás orvosfigurájának nincsenek szélsőséges megnyilvánulásai, ő jelenti a történetben megbúvó objektivitást, kár, hogy ő sem tökéletes, nem tudja átvinni az akaratát abban a környezetben, ahol mindenki kripli a maga módján.
Ahhoz, hogy a szerző univerzumában jól működjenek a figurák, meg kell teremteni a megfelelő atmoszférát. A korhű díszletek (Bagossy Levente) és a karakterhangsúlyos jelmezek (Kovács Andrea) hangulatfestő hatása kétségtelen, a Puskás Dávid rendező által komponált kísérőzene jellege pedig azokat az időket idézi meg, amikor a színházaknak a mostaninál nagyobb hányada törekedett a zenei betétek vonatkozásában a páratlan minőség elérésére.
Írta | Ráth Orsolya
Forrás | deszkavizio.hu
Próbafotók | Horváth Judit