Számos olyan színészdinasztia van Magyarországon, ahol az utódok követik a szülőket a színpadon, sőt nem ritkán együtt is játszanak az előadásokban. Nincs ez másképpen a Puskás Tamás – Básti Juli színész házaspár esetében sem. Puskás Dávid és testvére, Puskás Samu is jócskán kiveszi a részét a Centrál Színház alkotói munkájában, mindkét fiú színészként és rendezőként is bemutatkozott már a közönség előtt. Dávid emellett a zeneszerzésben és a fotózásban is letette a névjegyét.
A testvérpár nemcsak genetikailag predesztinált a színházi szakmában. Úgy tűnik, hogy a tehetségük mellé különleges szorgalom és elkötelezettség is párosul amellett, hogy a generációjukra egyébként is jellemző újítói szemlélet sem hiányzik egyikükből sem. Talán ezért sem véletlen, hogy a szülők mindenben segítik az ifjakat, akik lehetőséget kaptak arra is, hogy külföldön pallérozzák a szakmai tudásukat.
Egyszerű lenne azt mondani, hogy „az alma nem esik messze a fájától”, azonban az eddig elért eredményeik alapján sokkal többről van szó, mint egy előnyös „csillagállásról”, amit a külső szemlélő akár érthet úgy, hogy a Puskás Tamás által vezetett Centrál Színházban a korosztályukhoz képest talán az átlagosnál több lehetőséget kapnak. Ugyanis a magánszínház nem kockáztathatja a fenntarthatóságot, ezért nagyon is meg kell fontolnia a vezetésnek, hogy mi kerül a repertoárba, éppen ezért a fiúknak, fiatal koruk ellenére bizony fel van adva a lecke. Olyan színvonalon kell teljesíteniük, ami a nézőket hétről hétre arra ösztönzi, hogy teltházas előadások legyenek. Tehát nem kicsi a kihívás léptéke.
Mennyire volt magától értetődő, hogy a testvérével együtt külföldön tanulják a mesterséget?
A mi generációnk már úgy nőtt fel, hogy nagyon erősen jelen volt a nyugati behatás. Nemcsak a Disney rajzfilmek, hanem az elmúlt évtizedek amerikai filmgyártásának termékei és Hollywood is hatott ránk. Samuval mindketten már gyerekkorunktól nagyon vonzódtunk a filmezéshez amellett, hogy természetes közegünk a színház, hiszen tulajdonképpen ott nőttünk fel. A szüleink egyébként direkt formában nem vezettek bennünket a pályára, viszont mindig támogatták az elképzeléseinket. A film iránti szenvedélyünket is. Samu Londonban kezdte a tanulmányait a Middlesex Egyetemen, ahol productdesign szakot végzett, ezt követően jött utánam a New York Film Academyre, ahol már együtt tanultunk.
A külföldi tanulmányokat és tapasztalatokat az előttünk lévő szakmai út miatt mindketten fontosnak tartottuk. Én egyébként több egyetemre is jelentkeztem, beleértve a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemet is, ahol első körben estem ki a rostán, amit nem bánok. Az amerikai képzés előnyei közé soroltam, hogy senki sem ismert, így nem befolyásolta az oktatókat az, hogy kik a szüleim. Egy másik országból érkező hallgató voltam, akit kizárólag a teljesítménye alapján ítéltek meg. Ez számomra rendkívül építő és vágyott szituáció volt. Emellett persze azt is számba vettem, hogy a későbbi szakmai karrierben is jelentősége lehet annak, hogy mit tudok elsajátítani és milyen lehetőségekkel tudok élni. A New York Film Academy egyébként azt is jelentette, hogy a diploma megszerzését követően 12 hónapig kint lehetett volna maradni munkavállalási engedéllyel, ami tényleg beindíthatott volna egy akár amerikai karriert is. Azonban ezzel a lehetőséggel nem tudtunk élni, mert közbeszólt a pandémia, ami nemcsak megnehezítette a képzés utolsó szakaszát, hanem hosszú időre leállt a filmgyártás is. Ennek köszönhetően kiestünk ebből az ígéretes lehetőségből, amit a járvány után már nem lehetett bepótolni. Ez a sorsfintora. A külföldi babérok még váratnak magukra.
Mindezzel együtt, Samuval mindketten kiemelt lehetőséget kaptunk a szüleinktől azáltal, hogy külföldön tanulhattunk, ezért minden munka, amit csinálunk olyan teljesítmény kell legyen, ami igazolja az érdemességet. Ennek a tudatában végeztük az iskolát New Yorkban is. Szorgalmasak, kitartóak és céltudatosak voltunk mindvégig, mert az volt a fontos, hogy a legtöbb tudást sajátítsuk el, amit csak lehet. Az akcentuson is kellett dolgozni, ezért különórákra is jártam. Az egyébként nem kérdés, hogy a maximumra való törekvés itthon is jellemez mindkettőnket.
Dávid 2025 márciusában rendezőként is bemutatkozott A kripli című darabbal, amelyhez a zenét is ő írta. A meglehetősen érdekes darabválasztás igazi meglepetés. Témáját tekintve a humor mögött ugyanis olyan lelki és érzelmi mélységek mutatkoznak meg, olyan emberi tulajdonságokra világít rá, amely figyelemreméltó előadásban összegződik. A sokoldalú fiatal művész megközelítése pedig a kortársait is meg tudja szólítani.
Sosem szabad elfelejteni, hogy mennyire jó ez a munka, mennyire élvezzük az alkotói folyamatot. Azt nem állíthatjuk, hogy könnyű mesterség a rendezés. Azonban az nem kétséges, hogy nagyon jó csinálni. Emberi sorsokon gondolkodni, a történeteket színpadra állítani olyan módon, amit szívesen fogad és élvez a közönség. A filmrendezés legalább ilyen közel áll a szívemhez. Egy rövidfilm utolsó simításainál tartok, nagyon várom, hogy elkészüljön. Ez egy nagyon izgalmas feladat és úgy érzem, hogy rendkívül megtisztelő az az odaadás, amit a film készítése közben kaptam a szereplők, és a teljes stáb részéről, miközben ennek a short-nak nem volt költségvetése.
Egyébként érzékeljük azt, hogy nem könnyű a helyzetünk, mivel itthon azért van egy láthatatlan „fal”, amit át kell törnünk azzal, hogy a Centrálban vagyunk, ami azért bizonyos értelemben privilégiumnak tekinthető. Ugyanakkor nem kivételeznek velünk, a teljesítményelvárás és az ennek való megfelelés elég magasra teszi a mércét. Csak a megvalósuló eredménnyel tudjuk igazolni azt, hogy megérdemeljük a kapott esélyt és mindketten meg is teszünk mindent azért, hogy helytálljunk. Azért van bennem egy belső feszültség, hogy ez biztosan mindig sikerüljön, de bízom abban, hogy a közönség a munkám alapján mond ítéletet azzal, hogy jegyet vált, vagy sem. A nézői visszajelzés számomra ezért a legfontosabb, a darab hatását, a munkám minőségét ebből tudom mérni.
A teljes cikket itt olvashatják.
Szerző | Csaba Beatrix
Forrás | szubjektivmagazin.hu
Fotó | Horváth Judit