A magamfajta idősödő átlagpolgár igyekszik megfogadni Hofi tanácsát: „próbálj meg lazítani”. (Nem mellesleg Hofi, akárcsak én, eredetileg kőbányai volt, tehát tekintély a szememben.) Fogyatkozó energiáimmal teszek-veszek, nem hajtom agyon magam. „Kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek” – énekli halhatatlan földim. Próbálok tehát kikapcsolódni, olykor színházba is betévedek.
Klasszikus darabok esetén a néző kívülről fújja a sztorit. A szélhámos Tartuffe-öt a végén futni hagyják, a fiatalok nem lesznek egymáséi a Rómeó és Júliában, Csehov hősei pedig javíthatatlan depressziósok.
Ha ehhez valami újat akar a rendező hozzátenni, kicsit (nagyon) meg kell erőltetnie a fantáziáját. Kínálkozik például az ötlet, hogy cirkuszi poronddá alakítsa át a színpadot, vagy vegye körbe a Notre Dame legóból épült makettjét állványerdővel. A színésznek futkosva és hadarva kell eljátszania a szerepét, gorillaként ugrál a vasrudak, pallók között, vagy légtornászokat megszégyenítő mutatványokkal próbálja kicsikarni a katarzist a szédítő magasságban. Ha balszerencsés napot fog ki, még le is zuhan. Gyors függöny, jöhetnek a mentők.
Operát nézni még felkészültebben járunk, mert a librettót álmunkból ébresztve is tudjuk. Hogy otthoni miliőben, a tévé előtt ülve érezze magát a közönség, a rendező – kényeztetésként – valamelyik főzőműsor díszletei közé helyezi át a cselekményt. Esetleg Hugo Boss-öltönybe bújtatja az egyiptomi fáraót és szivart ad a kezébe. A rabszolgakórus tagjai pedig egy brókercég székháza előtt hullatják könnyeiket a befektetéseik elvesztésén.
Auburn darabja, az Egy bizonyítás körvonalai üdítő kivétel. Puskás Tamás színrevitelében csupán annyi az átfedés a valósággal, hogy a két főszereplő – Horváth Lajos Ottó és Szász Júlia – 2023 novemberében balesetet szenvedett a Nemzeti Színház előadásán. Három métert zuhantak a veszélyes díszletelemről, súlyos sérüléseket szenvedtek mindketten.
Nem titok, hogy a két színész távozott a Nemzetiből, rajongóik jó része is követte őket a Centrál Színházba, és a premieren sokan – kínos így mondani, de tény – afféle katasztrófaturistaként bukkantak fel. Kíváncsiak voltak, két szeretett művészüknek sikerült-e teljesen kiheverni a megrázkódtatásokat.
A hivatásos kritikusok persze ismerik az Egy bizonyítás körvonalait, hiszen Horgas Ádám rendezésében hét évvel ezelőtt előadta a szombathelyi Weöres Sándor Színház. Film is készült az amerikai drámából, amelyet akár pszicho-thrillernek is nevezhetünk – Anthony Hopkinsszal és Gwyneth Paltrow-val a főszerepben (Reviczky Gábor és Gubás Gabi hangjával).
Idézzük azért föl a darab konfliktusát. A zseniális, de immár demenciában szenvedő matematikus professzort, Robertet (Horváth Lajos Ottó) hét éven át ápolta szintén matematikus lánya, Catherine (Szász Júlia). Az öreg meghalt, a család a temetésére készül, ámde szelleme kísértetként megjelenik. Perel a lányával, ne kótyavetyélje el a tehetségét. Sokra viheti, ha belehúz.
A gyászszertartás után az elhunyt hagyatékából előkerül egy jegyzetfüzet, benne furcsa módon a lány kézírása – egy zseniális levezetéssel. Senki sem hiszi, hogy a megoldás Catherine-től származhatna – hiszen ő nő. A férfidominanciájú társadalomban ez elképzelhetetlen. Még a lány barátja (Tom, Puskás Dávid) sem tartja valószínűnek, holott nagyon egy húron pendülnek a sráccal, aki maga is matematikus, a néhai prof tanítványa. Catherine testvérének (Claire, Balla Eszter) inkább csak ellenpont szerep jutott, csípős megjegyzései humort cseppentenek a drámába.
Amint sejthető, a történet lezárása pozitív, és a fiatalok (ellentétben Rómeóval és Júliával) a jelek szerint a matekozáson kívül fognak időt szakítani másra is.
A Nyugat-Európában kasszasiker darab két igen kényes problémát feszeget. Az egyik a genetikai örökség, az öröklődés, a másik az emancipáció. Ha az apám zseniális matematikus, és nem mellesleg idegbeteg plusz demens, akkor mi lesz az én sorsom? Mi vár rám? Mit örököltem? Tehetséget? Vagy hajlamot ugyanezekre a betegségekre?
A másik a nők társadalmi pozicionálásával kapcsolatos. Mert őket sokszor még mindig elnyomják; helyzetük – az emancipáció dicsérhető eredményei dacára – gyakran igenis hátrányos. Így aztán a prímszámokra vonatkozó, iszonytatóan hosszú bizonyítást a külvilág az öreg neve mellé akarja elkönyvelni – és nem Catherine-nak. Biztos csak diktálta neki az apja, egy nő nem lehet egyedül ennyire okos. Pedig de: lásd Madame Curie-t vagy Karikó Katalint.
Az utóbbi konfliktus lenne az Egy bizonyítás körvonalai katarzisának gyúanyaga. Lehet a darabra úgy tekinteni, hogy kissé idejétmúlt probléma egy amerikai matematikus elbutulása, meg a szellemi hagyaték fölötti vita is. Ám a történet másik rétege sokkal elgondolkodtatóbb napjaink Magyarországán, ahol férfiak még mindig naponta vernek kékre-zöldre vagy halálra nőket. Vagyis a darab üzenete a nők értékeléséről nagyon is, sőt égetően aktuális.
A színészi alakítások kiválóak, különösen figyelemre méltó apa és lánya gyöngéd egymáshoz hajlása. A díszlet (Bagossy Levente) visszafogottan egyszerű. A ház alig megvilágított homlokzata másfajta sötétséget is sugall. Afféle fricska-idézetként figyelmeztet a balesetveszélyre a törött korlát az emeleti teraszon, ahonnan bárki lezuhanhat.
A darab eredeti címe (Proof = Bizonyítás) kettős értelmű volt, egyrészt a prímszámokra vonatkozott, másfelől Catherine-nak kellett sikeresen bizonyítania, hogy ő a szerzője a jegyzetfüzetben található levezetésnek – ez kissé elsikkadt a megváltoztatott cím miatt. De az előadás igen jó, és szemben minden ellenvetéssel: képes a nézőt kikapcsolni. Továbbá semmiképpen nem törlődik a memóriámból.
Írta | Toronyi Attila
Forrás | olvassbele.com
Fotó | Horváth Judit