A kortárs Médeia-variációként értelmezett történet középpontjában Hester Swane alakja áll, aki kiszolgáltatottságában is elementáris női erőt képvisel. A darabról az ősbemutató Hesterét, Básti Julit kérdeztük, aki most Mrs. Killbride szerepében tér vissza az előadásba, és a történet által felvetett fontos társadalmi kérdéseiről, női sorsokról is mesélt.

ELLE: Ebben az előadásban több személyes szál is összeér: a fiad fordította és rendezte, és 21 évvel azután, hogy Hestert játszottad, most a menyed, Martinovics Dorina lép színpadra ugyanebben a szerepben, akivel akkor találkoztatok először. Szerinted ez inkább a sors műve, vagy csak így alakult?

Básti Juli: Szerintem ez egyszerűen az élet. Nem mondanám sorsszerűnek, de az tény, hogy Dorinával egészen fiatal kora óta keresztezte egymást az életünk. Ráadásul teljesen véletlenül találkozott össze a fiammal is, ami külön érdekes történet. Mindig volt bennem egy olyan érzés, mintha egy kicsit anyaként tekintene rám: sokszor elmondta a problémáit, közel kerültünk egymáshoz. Amikor 21 éve A Macskalápon dolgoztunk, egy nehéz időszakot élt meg, sokat beszélgettünk. Mindig nagyon szimpatikus volt, és rendkívül tehetséges színésznőnek tartom. Gyönyörű, amit nem szeret hallani, de akkor is gyönyörű. Valahogy mindig újra találkoztunk különböző munkákban. Aztán az első közös darabban a fiammal egymásba szerettek, és ma már van egy csodálatos unokám.

ELLE: Említetted egy korábbi interjúban, hogy Hester az egyik legfontosabb és kedvenc szereped volt. Miért?

Básti Juli: Mivel ez egy emberpróbáló szerep, teljes szívével-lelkével kell jelen lenni a színpadon. Lényegében az első felvonás első percében elkezdesz sírni, üvölteni, és amíg vége nincs a darabnak, addig egy iszonyatosan erős érzelmi lavinában vagy. Ez egy színésznek igazi csemege, rettenetesen nehéz meló, de ezt szeretjük. Mi ezért élünk, ezért halunk. Volt még életemben egy-két ehhez hasonlóan nagyon-nagyon jó szerep, de nem túl sok. Hiszen az ténykérdés, hogy nem kényeztetik el a nőket a drámaírók. Jóval ritkábbak a komplex női szerepek, megdöbbentő lenne, ha összeszámolnánk, mennyivel kevesebb a csodálatos férfi szerepek számához képest. Hester szerepe viszont pont ilyen, és az egész előadás egy igazán szívfacsaró, elgondolkodtató alkotás. Az ilyen daraboknak mindig több idő kell, hogy megtalálják a közönségüket, de szerencsére egyre nagyobb körülötte az érdeklődés.

Az látjuk itt is, hogy milyen iszonyatosan erősen működik a mai világban is ez a fajta nemek közötti szegregáció, ami szerintem egyre erőteljesebb. Remélem, hogy ez meg fog változni, de jelenleg is érzékeljük, hogy a hatalmi pozícióban lévők viselkedése és visszaélései hatást gyakorolnak a társadalom működésére, ami katasztrofális állapotokat teremt.

ELLE: Melyek a legmeghatározóbb gondolatok számodra a darabban?

Básti Juli: Először is szerintem Samu zseniális újrafordítása nagyon sokat ad a darabhoz: egy sokkal ércesebb, kortárs szóhasználatot alkalmazott, ami közelebb hozza a történetet. Remek volt az eredeti, Háy János és Upor László által készített fordítás is, de ezek az árnyalatok szerintem nagyon fontosak. A darab maga pedig leginkább a kitaszítottságról és a megbélyegzésről szól. Arról, hogy bár mindenki tele van hibákkal, a közösség mégis könnyen kiválaszt valakit, akit felelőssé tesz és megbüntet – gyakran olyasvalakit, aki nem is bűnösebb a többieknél. Hester alakja ettől válik igazán izgalmassá, mert ő sem ártatlan: a múltja és a benne hordozott sérülések is formálják a döntéseit. Ettől válik igazán összetett figurává – és Dorina játéka ezt szenzációsan hozza, mert nem egy egysíkú történetet látunk, ahol mindenki más hibás, csak ő nem. Ő is cipel valamit: nemcsak egy hattyút, ahogy a darab elején, hanem az egész életét és a saját bűnét is. És talán pont ezért olyan erős az egész, hiszen mégis lehet szeretni. Ott van annak az ábrázolása is, hogy hogyan tarthatunk ki egymás mellett jóban-rosszban, és hogy pénzért nem érdemes eladni az érzelmeinket és a hovatartozásunkat. Ezek nagy, szinte közhelyesnek ható elvek, mégis az élet alapjai lehetnének, de a valóságban nap mint nap megszegjük őket, gyakran ártatlan embereket is megalázva.

A teljes interjú itt olvasható.

Szerző | Morcsányi Elza
Forrás | elle.hu
Fotó | Sárosi Zoltán

A Interjú Básti Julival bejegyzés először Centrál Színház-én jelent meg.

https://centralszinhaz.hu/musornaptar/honap/2026-05/

Arany és Ezüst Kártyás nézőink holnap, azaz március 24-én 11 órától, Bronz Kártyás nézőink március 25-én 11 órától kezdhetik meg az elővételt, az online értékesítést március 26-án 11 órakor nyitjuk meg!

Jegyeink értékesítésében partnerünk a JEGYx1.

A Májusi jegyvásárlás bejegyzés először Centrál Színház-én jelent meg.

Végre egy előadás, ami nem kíméli a nézőket, szembesülésre kényszerít.

Ez a sors és alaphelyzet a kiindulópontja Hester Swayne (Martinovics Dorina) alaptörténetének is a Macskalápon. Van egy világ, ahová megszületett, ahol felnőtt, és egy hely, amelynek minden zegét-zugát ismeri, mindennél és mindenkinél jobban. Egyszer aztán azon találja magát, hogy ebben a világban, az ő saját világában, melynek a titkait is jól tudja, nemkívánatos személy többé, és egyre többen, egyre hangosabban kívánják a távozását, eltűnését – gyakorlatilag a saját életéből. Adott ugyanis Carthage Kilbride (Szabó Kimmel Tamás), akivel egykor mindent legyőző szerelmük messze földön híres volt. Ám most új menyasszony áll a házhoz Caroline Cassidy (Hermányi Mariann) személyében. A házasság csodálatosan kapóra jön a szülőknek is, úgy Mrs. Kilbride (Básti Juli), mint Red Cassidy (Gáspár Sándor) kívánatosnak tartja.

Jóllehet, Hester és Carthage közt megkérdőjelezhetetlenül szoros a kötelék. A darabban is elhangzik, hogy túl jelentős volt a közös múltjuk ahhoz, hogy ezt igazán bármelyikük le tudná magában zárni. Talán számunkra is ismerősek lehetnek kapcsolatok, melyek más, korábbi viszonyok miatt nem tudtak igazán kiteljesedni. Van olyan, hogy két ember mindenek felett összetartozik, és bármennyire is próbálják egymást lezárni és elfeledni, minden lépésük csupán a másikhoz képest nyer értelmet. Hester története azért is megrendítő és elemi erejű, mert a női őserőt vadul és szilajul testesíti meg. Számomra az igazi meglepetés, hogy szókimondó, egyáltalán nem finomkodó, vérbő drámát láthattam nagyszínpadon. Az ilyen előadások a nagy színházaknak jellemzően a kamaratermeiben, vagy háziszínpadokon kerülnek bemutatásra. De a Centrál nagyszínpadra tette, és ezt az értő közönség szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta a bemutató estéjén.

Puskás Samu rendezése igazi kuriózum lesz a színház repertoárján.

Hester és Carthage kapcsolata engem kicsit Ady és Léda viszonyára emlékeztet. Vagy valami nagyon hasonlóra. Igazi se veled se nélküled viszony. Amikor annyira vágyunk valakire, hogy a falat ütjük miatta, de ezeket az ütéseket legalább annyira táplálja düh és gyűlölet, mint a szinte fizikai fájdalmat és függőséget okozó szereleméhség a másik ember felé. Amikor két ember annyira egymás részévé válik, hogy hiába válnak szét fizikailag, valami láthatatlan kötelék akkor is összeköti őket. Hol az egyik, hol a másik húzza szorosabbra ezt a láthatatlan fonalat, de nem tudják elengedni egymást. A történet előrehaladtával persze derülnek ki sötét titkok…

A teljes kritika itt olvasható.


Szerző | Theaterman
Forrás | szinhazatnekunk.hu
Fotó | Sárosi Zoltán

A A Macskalápon – kritika bejegyzés először Centrál Színház-én jelent meg.

A A Macskalápon – kampányfotózás bejegyzés először Centrál Színház-én jelent meg.

Szabó Kimmel Tamás az interjúban többek között arról beszél, hogy 

• traumatikus volt a Nemzeti Színházból való távozás;
• Pintér Béla sokkal tökösebb, mint az állami támogatás mögé bújó színházak, amelyek játsszák a habos-babos semmit fél vagy negyed házakkal;
• sok „hetedikes narcisztikus kisfiú” birkózik a sárban, hogy „kinek nagyobb a fütyije”;
• az elmúlt 30 évben az a klikk, amelyik uralta a színházi világot, kirekesztette a másik klikket, és most a másik csinálja ugyanazt;
• Vidnyánszky Attilát pont azok fogadták be és támogatták, akik ellen ő aztán valami sértettségből hadat üzent és legyalulta őket;
• két kapcsolódása volt a magyar politikához, a Tisza Párt és Karácsony Gergely, meg is bánta mind a kettőt;
• napi sorozatokban megalázó módokon dolgoztatnak fiatal színészeket;
• a Petőfi-film (Most vagy soha!) egy magyar Avengers, amiben a tbc-s Petőfi úgy jár-kel, mintha előtte doppingolt volna.

Megragadott a karján lévő szamurájtetoválás.

Csak mert a másikat nem látta.

Mi a másik?

Egy róka a vállamon.

Az is szimbolizál valamit?

Volt egy időszak, amikor akárhányszor kimentem az erkélyre, mindig ott ült egy róka, és engem nézett. Elkezdtem utánanézni, mit szimbolizál a róka, és kiderült, hogy míg az európai kultúrában a sunyiság jelképe, Ázsiában fontos szakrális jelentése van. Ismeri az átjárót a szellemvilág és az élők között. Japánban például az őseid szelleme jelenhet meg rókaalakban, van, ahol a rejtett agresszióra, a hazugságra hívja fel a figyelmet. De alapvetően magányos vadász. Ez nagyon megérintett, sok mindennel tudtam azonosulni, és úgy döntöttem, a róka lesz a totemállatom.

És muszáj ezt ilyen véglegesen és látványosan kifejezni?

Igen, alapvetően a fekete és a fehér embere vagyok. Az árnyalatokat most tanulom.

A szamuráj szintén magányos harcos. Ezt most is aktuálisnak érzi?

Igen. Nyilván vannak az életemben szövetségeseim, de a munkámban sokáig magamért harcoltam mindenféle segítség vagy elköteleződés nélkül: sokáig, nagyon sokáig voltam szabadúszó. Szeretem egyedül megélni ezeknek a nehézségeit. Szabadúszóként azt gondoltam, olyan vagyok, mint egy ronin, aki megbízásos alapon megy harcolni, akinek fontos a becsület, a hűség, a kiállás.

Fennmaradni a sakktáblán

A Nemzeti Színházban hat évig Alfödi Róbert vezető színésze volt, majd 2013-ban, Vidnyánszky Attila érkezésével távozni kényszerült. Ezután lett szamuráj?

Traumatikus időszak volt, és igen, határozottan úgy éreztem, hogy nem akarok tartozni sehova, megnézem, mire vagyok képes egyedül. Úgy érzem, megugrottam a feladatot, nem tűntem el a szakmai süllyesztőbe, mindig ott tudtam lenni egy-egy filmmel vagy előadással. Most pedig leszerződtem a Centrál Színházhoz: nézzük meg, tudok-e újra kötődni, meg tudok-e szeretni egy közeget, az ott lévő energiákat. Nagyon izgalmas évadom lesz, három új bemutatóval.

A színészléttel jár a hullámzás, vagy csak önnél ilyen markáns, hogy voltak kiugróbb és csendesebb időszakok?

Alapvetően a szakmánknak a része, de nem tudom, hogy 300 kilométerrel arrébb is a szakma része-e. Húszéves tapasztalattal ismerem a rendszert, értem, hogy ebben emberek vagy karrierek hol tudnak félremenni, átlátom a klikkeket, az egész sakktáblát, és próbálok bábuként úgy lépegetni, hogy ne essek le. 

„Sokszor kiégtem, mert ezt nem lehet mindig hihetetlen élvezettel csinálni.”

De nem is kell mindig színésznek lenni, az ember nyugodtan tarthat szüneteket, és inspirálódhat máshonnan, hiszen azt adjuk vissza egy-egy szerepben, amit a megéléseink által magunkba szívunk. A Forma–1-ben is megáll a versenyautó, amikor lecserélik a kerekeit meg üzemanyagot töltenek bele. Az idegrendszerünket és a lelkünket is használjuk, azt pedig karban kell tartani.

A magyar színházi élet egész spektrumát végigjárta: játszott vidéken, a fővárosban, az ország vezető színházában, volt független társulatnál. Mi volt ebben a legnagyobb siker?

Ha azt nézem, mi a legmagasabb pozíció a társadalomban, amit egy színész betölthet, akkor az nyilván a Nemzeti Színház, ahol Hamlet voltam: annál nincs magasabb rang. 26-27 évesen Hamletet játszani nagyon menő. De minél nagyobb a siker, annál inkább érdemes higgadtan megélni, mert nem fogsz mindig kelleni, nem lesz minden héten egy szerep rád. Tudatosan, okosan kell lépkedni előre, és higgadtan akkor is, amikor épp mélyen vagy.

Nem csak utólag látja már ilyen tisztán?

Nem.

És amikor mélyponton volt, akkor is így érezte?

Nem, akkor végtelenül szarnak éreztem, és nagyon bántottam magam. Magamat okoltam mindenért, de előbb-utóbb ott is azt kellett mondani, hogy vagy fölállsz és továbbmész, vagy maradhatsz itt, de akkor ez lesz. De alapvetően tudatosan voltam jelen minden olyan élethelyzetemnél, amikor az például kívülről sikernek látszódott. Nem érzem, hogy úgy elszálltam volna, hogy ne lehetett volna odajönni hozzám beszélgetni, vagy azt gondoltam volna magamról, hogy megyek az utcán lassított felvételben, és azt figyelem, ki néz. Nekem ezek inkább zavaró dolgok.

Negyvenéves: ilyen idős korra és ennyi siker után egy Jászai Mari-díj már kinézne az embernek.

Az embert jelölik a díjakra. Ezzel a felvetéssel több dolgom nincs. Egy díj mindig fontos visszajelzés, mert mondhatjuk azt, hogy nem a díjakért tesszük a dolgunkat, de jó, amikor az embert egy díjjal elismerik. Egyfajta mérföldkő tud lenni, önbizalmat adhat. Az, hogy én nem kaptam még Jászai Mari-díjat, nem zavar. Sajnos olyan emberek sem kaptak, akik sokkal jobban megérdemelnék: firtathatjuk az okát, de szerintem ne tegyük. Most ez van, de volt és majd lesz másmilyen is. Ettől nem forgolódom az ágyban éjszaka.

A teljes interjú itt olvasható.


Szerző | Sümegi Noémi
Forrás | index.hu
Fotó | Kaszás Tamás

A Interjú Szabó Kimmel Tamással bejegyzés először Centrál Színház-én jelent meg.

Marina Carr legmeghatározóbb művét a magyarországi ősbemutató 21. évfordulóján tűzzük műsorra, vadonatúj fordításban, Puskás Samu rendezésében. A Macskanő szerepében ismét Csoma Judittal, míg a korábban Hestert alakító Básti Juli ezúttal Mrs. Kilbride, a Caroline-t játszó Martinovics Dorina pedig Hester szerepében lép színpadra március 13-án. Társulatunk további tagjaihoz, Hermányi Mariannhoz,  Szabó Kimmel tamáshoz, Szécsi Bencéhez és Lukács Ádámhoz olyan nagyszerű vendégművészek csatlakoznak a produkcióban, mint Gáspár Sándor, Fodor Tamás, Pálfi Kata és Kerek Dávid.

Színlap | centralszinhaz.hu/eloadas/a-macskalapon/
Fotó | Horváth Judit

A Elkezdődtek A Macskalápon próbái bejegyzés először Centrál Színház-én jelent meg.

A félénk és csalódott Fay (Balla Eszter) és a jó családból származó, kissé szerencsétlen Richard (Szabó Kimmel Tamás) tökéletes párosnak tűnik, akárcsak a felkapott drámaíró Jake (Hevér Gábor), és éles nyelvű politológus felesége, Sheila (Parti Nóra). A meghittnek tervezett közös vacsora azonban új irányt vesz, amikor bejelentkezik Jake kiszámíthatatlan exe, Boots (Martinovics Dorina).

Felszikrázik az érett tudás, egy öregember beszél nőkről, neurózisról, színházról, sznobizmusról. Arról, hogy minden igyekezet hiábavaló: habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a szex az úr. Az önéletrajzi ihletésű komédiában Woody Allen mintha összegezni akarná, mit gondol pályája fő témáiról, és hogyan evickélt át férfiként az életen.

Az előadás nagyon pörög. Sokunk számára ismerős és időnként fájdalmas igazságokat mutat be, ám mindezt kiváló humorral teszi.

Így aztán könnyed, szórakoztató estében van részünk azzal együtt, hogy sok tanulságot és magunkra ismerést viszünk majd haza az este végén. Sokatmondó, hogy Sheila és Jake végül együtt takarítják el a romokat… Woody Allen és Puskás Tamás mély emberismerete átszövi az előadást. Mindezt tetézi a csodálatos színészi játék, és külön említésre méltó a közegként megteremtett lakás, mint helyszín, amely Kovács Andreadíszlettervező munkáját dicséri.

Egy nehéz nap után jól tud esni egy kis őrület. Legalábbis színházi keretek között. Vajon ki nyeri a belső lágyság és a külső kéreg csatáját?

A teljes kritika itt olvasható.


Szerző | Theaterman
Forrás | szinhazatnekunk.hu
Fotó | Horváth Judit

A Tiszta őrület – kritika bejegyzés először Centrál Színház-én jelent meg.

A Puskás Tamás rendezésében színpadra állított fergeteges vígjáték jól debütált, a közönség „vette a lapot”, csilingelő kacagásokból és a teret betöltő nevetésből sem volt hiány a nézőtéren. Az előadás végén felcsattanó taps azt igazolta, hogy a szórakozás ezúttal is biztosított a Centrál Színház repertoárjának legújabb darabját választó nézők számára.

Hevér Gábort, a darab főszereplőjét kérdeztük az alkotói folyamatról.

Bár vígjátékról van szó, mégsem volt egyszerű a próbafolyamat. Kerestük a karakterek helyét, össze kellett hangolni a Woody Allen által megírt szöveget a színészek által megformált szerepekkel. Woody Allen archetípusokkal, visszatérő sémákkal, alkotói szemléletmóddal dolgozik. Mindezzel együtt nagyon érdekes, ahogy ő maga is megjelenik az általa megalkotott főszereplő karakterében, aki a szerep szerint is művész. A tipródásai, a dilemmái, a bulvár fogalmával való kapcsolata szembetűnő.

A darab témájában is a művészet és a művész társadalmi helyének és szerepének összefüggéseit feszegeti az emberi kapcsolatok szövevényes útvesztőjében, és bármennyire amerikai, sőt New York-i stílusban teszi ezt, a történet mégis általános igazságokat rejt, ezért a világ számos helyén ugyanígy megjelenő szituációkat mutat meg.

Talán azért is ennyire népszerű szezőként, mert képes nagyon szórakoztató formában kimondani olyan alapvetéseket, amelyek az emberiség egymáshoz való viszonyát is jellemzik, az emberi kapcsolatokat, a párkapcsolatokat, családi viszonyokat, barátságokat is beleértve.

Woody Allen markánsan fogalmazza meg az élet legfontosabb kérdéseit egyéni és társadalmi léptékben felvetve. Kik vagyunk? Mennyire tudunk önazonosak lenni? Milyen érzelmekhez kötődünk? Milyen szituációkba keveredünk újra és újra? Akik fontosak a számunkra, azokkal milyen a viszonyunk? Talán ezért is univerzális értékű amit ír, legyen szó filmről vagy színdarabról.

Színészként milyen Jake szerepébe bújni?

Egyrészről nagyon jó, másrészt nagyon nehéz. Minden ember az adott helyzetben „mérettetik meg” önmaga és a külvilág előtt. Azáltal,  hogy hogyan viselkedik, miként reagál a történésekre, mit lép egyes szituációkban. A drámák éppen ezt az emberi működési mechanizmust használják fel az élet különböző területein bemutatva. Egy-egy drámai helyzet, váratlan fordulat képes kimozdítani valakit a saját működési mechanizmusából és olyan tettekre is késztethet, amelyeket önmagától sosem vállalna be. Az a történet, amit Woody Allen megírt, pontosan ezt teszi. Kimozdít a komfortzónából.

Felveti az élet azon kérdését, hogy a lélekben annyira vágyott, talán romantikus, de korántsem biztonságos életet nyújtó szabadságot érdemes választani, vagy inkább a biztonságos anyagi javakkal megtartó, a társadalmi szabályokat és konvenciókat ránk zúdító, akár megalkuvásokat is jelentő élet a jobb döntés. A választ a kérdésre mindenkinek magának kell megadnia.

Érdekes volt számomra a nézők reakciója, ahogy haladt a történet. Mikor nevettek, mikor volt csend a nézőtéren. Mi több hete dolgozunk a darabbal, volt időnk átgondolni, figyelni magunkban a szöveg, a szituációk hatását. A közönség azonban egyetlen este alatt érintődik meg a színészi játékon keresztül

A teljes interjú itt olvasható.


Szerző | Csaba Beatrix
Forrás | szubjektívmagazin.hu
Fotó | Horváth Judit

A Interjú Hevér Gáborral bejegyzés először Centrál Színház-én jelent meg.

A szeptemberben megújult VIP jegyprogramunk részeként mostantól minden VIP vendégünk egy ajándék Bock Chardonnay borral gazdagodik – egy palackkal, amely nemcsak ízében, hanem szimbolikájában is a minőséget és a gondoskodást képviseli. 

A VIP élmény természetesen továbbra is magában foglalja a kényelmet és figyelmességet: ingyenes parkolási lehetőséget, előadás előtti welcome drinket, szüneti vendéglátást és most már egy Bock Chardonnay-t is.

Bízunk benne, hogy az új szerepátvételek még különlegesebbé teszik az előadásokat, és sok örömteli színházi élményt nyújtanak majd. Szeretettel várjuk Önöket a Centrál Színházban!

VIP jegyek korlátozott számban érhetők el – mindössze 10 fő / előadás 

A pincészet Fb oldala | www.facebook.com/bockbor
Honlap | www.bock.hu

A Exkluzív együttműködés a Centrál Színház és a Bock Pincészet között  bejegyzés először Centrál Színház-én jelent meg.